csak azért akarom mindennél jobban, mert soha nem kaphatom meg
Ha megtehetném, még az álmodat is én hoznám
Akárhogy is nézem, egyáltalán nem jó, hogy Ő az egyetlen, akire gondolni tudok egész nap. Akit mindennél jobban szeretnék látni, akit mindennél jobban szeretnék megismerni, de soha nem fogom. Úgy gondolom, hogy inkább akkor ne legyen senki aki iránt érzek valamit, legyek teljesen üres, mert ennél a reménytelen dolognál még az is jobb lenne. De nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel, nem tudom, hogy viselkedjek a közelébe. Nem bírom ki, hogy ne nézzek rá, amikor látom, hiába erőlködöm. Mert megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ne, de nehéz. Nem lenne szabad. Már csak egy buszon utaznom vele sem.
Az lesz a vége, mint minden korábbi ilyennek; egy hatalmasat fogok csalódni vagy azért, mert megismerem - hiszen mindenki csak távolról tökéletes (na jó, igazából nagyon örülnék, ha megismerhetném, ez csak egy ilyen önámítás-féle, hogy ne legyek annyira elkeseredve)-, vagy azért - és ez sokkal valószínűbb és megmondom őszintén, mindezek ellenére nagyon várom már ezt a pillanatot, mert tényleg jobb lenne enélkül. Nélküle -, mert szépen lassan elkezdem felfogni, hogy ez bizony tényleg nem csak reménytelennek látszik, hanem az is.
De nem olyan egyszerű az tekintve, hogy november felé láttam először és azóta is minden egyes alkalommal hevesebben ver a szívem, ha látom.
Meredith Hill
Emlékszem, amikor legelőször láttam. Először nem is vettem észre. Felszálltam az este nyolc vagy kilenc órás hazafele tartó buszra. Talán inkább nyolc óra lehetett, mert nem voltak annyian. Amikor felszálltam, menetiránnyal háttal ültem. Nem is tudom, miért pont oda. Sosem szerettem ott ülni. Talán azért, mert az volt a legelső szabad hely. Vagy mert egyszemélyes volt, így nem fenyegetett az a veszély, hogy valaki leül mellém. Igen, talán ez lehetett az oka. Ő már ott ült, egy megállóval előrébb szállt fel. De akkor még nem vettem észre.
Nem tudom, hogy honnan igyekeztem haza, vagy hogy miért voltam olyan sokáig bent a városban. November vagy december lehetett, így már elég sötét volt. Úgy rémlik, hogy vasárnap volt. Emlékszem, hogy aznap nem volt kedvem semmihez. Legalábbis akkor már nem. Alig vártam, hogy végre hazaérjek, pihenhessek, aludhassak. Egész úton a twitteremet nézegettem és váltogattam a zenék között. Emlékszem arra is, hogy nagyon untam magam, és arra, hogy kényelmesen ültem, kitámasztottam a lábam; mindkettőt feltettem a busz oldalára. Mintha lett volna ott egy harmincas férfi is, aki a csuklóban állt és kapaszkodott. Valószínűleg rock zenét hallgatott, mert az ujjaival gitárszólót játszott a kapaszkodón.
Az út nagyon hosszúnak tűnt, de végre megérkeztünk a faluba. A második megállónál szoktam leszállni. Miután egy páran leszálltak az elsőnél és tovább indultunk, elkezdtem készülődni. Eltettem a zsebembe a telefonom, amivel egész úton szórakoztam. Elindultam a hozzám legközelebb lévő ajtó felé; jelen esetben hátra. Akkor láttam meg Őt. Mélyen egymás szemébe néztünk. Földbegyökerezett a lábam, éreztem a pillangókat a gyomromban – amit azóta is érzek, minden egyes alkalommal, amikor csak meglátom –, akkor először. Megremegett a térdem és csak néztem. Mélyen a szemébe. Nem tudtam mást tenni.
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom: szerelem volt első látásra… Legalábbis részemről.
“Mióta Ámornál a nyílpuska, szívemnek gyöngyháza vagy Iluska”
“Lennék balzsam a hajadra vagy zuhanyrózsa benn a tusban,
lelkem vétlen sóhaja húz oda, hol néked a rúzs van.”
ne haragudj, de ezt így nem nagyon szeretném leírni. :(
Senki nem fog tudni rendbe hozni. Senki. És ez kurva szar. Sosem leszek érzelmileg stabil.
Nem érzek semmit, csak haragot és dühöt. Nincs itt boldogság – vagy ha van, akkor sem sokáig. Nevetek, persze. Mindenki nevet. Főleg a vicces dolgokon. Elég jó a humorérzékem. De ez a vidámság sem tartós.
Nem érzem azt, hogy szeretek. Azt sem, hogy szeretnek. Valószínűleg azért, mert nem. A családom nem szeret annyira, mint a tesómat – ez meg is látszik. Úgy vagyok vele, hogy ha a családom nem szeret, akkor ki fog? Mármint mégis csak nekik KELL elviselniük, szeretniük az összes hibám ellenére. És nem teszik.
Az a legrosszabb, amikor egyedül vagyok. Amikor van időm gondolkodni. Mindig rájövök, hogy mennyire elbaszott vagyok. Hogy hiába mennék én akárhova, akármilyen pszichológushoz, nem lennék képes neki ezek elmondani, nem tudnék neki megnyílni. Egyszerűen nem menne. Mert tudom, hogy úgy sem tudna segíteni.
Nem tudom, hogy mennyire mondhatom különlegesnek, de viszonylag régóta tart ez a rajongás. :) Sajnos annyira nem tudok róla semmit, hogy fogalmam sincs, hogy hívhatják, hol dolgozhat. Annyit tudok, hogy idősebb, és a mellettünk lévő faluban lakik, néha egy busszal megyünk, csak akkor látom. Már neki is feltűnt, hogy elég sűrűn nézek arra fele, konkrétan rá. Mindig amikor száll fel és elsétál mellettem belenéz a szemembe. De sajnos annyira nem vagyok jó az emberi kapcsolatok terén - illetve ez talán nem is oda tartozik, de akkor is ilyen szociális dolog, hogy még csak azt sem tudom megmondani, hogy kedvesen néz-e, érdeklődően, vagy ilyen ‘mit nézel már megint/miért nézel folyton’ nézéssel…
Jól esik, hogy érdeklődsz, remélem nem bánod, hogy nem privátba válaszolok, de ha igen, akkor csak szólj.
